Fél év

Tegnap angolon az egyik csoporttársam megkérdezte, hogy mennyi ideje vagyok itt. Ahogy visszaszámoltam rádöbbentem, hogy már lassan több mint fél éve jöttem ki. Nem semmi… És igen, elnézést mindenkitől, tudom… a blogomat nagyon elhanyagoltam. De ennek megvolt az oka. Azt hiszem nem tudtam volna őszintén írni. Nem könnyű, amikor valami az elején nagyon jónak tűnik, szinte tökéletesnek és később kiderül, hogy túl nagyok voltak az elvárásaink.

Nem írtam, mert nem akartam belegondolni, hogy milyen. Sem a pozitívumokba, sem a negatívumokba. Csak vártam. Vártam, reménykedtem, hogy hátha majd jobb, vagy rosszabb lesz. A „jobb” alatt azt az érzést értem, hogy olyan őszintén és lelkesen tudjak blogot írni, mint az elején. A rosszabb alatt pedig azt, hogy fogom a cuccomat és elhúzok innen. Egyik sem következett be. De a remény mégis megjött. Azt hiszem, most már tudok őszintén írni és reálisan látni mind a jó és mind a rossz dolgokat.

Hogyha valakivel/ valakikkel sokáig együtt élsz, hiába vigyáznak ők, hiába vigyázol te, hogy nehogy kiderüljenek a rossz szokásaid, tulajdonságaid előbb vagy utóbb minden napvilágra kerül. Például az elején Shelley és Bob egyáltalán nem veszekedett, visszafogták magukat, mert gondolom nem akartak elijeszteni. Mia is igyekezett elbújtatni a durcás énjét és egy kedves aranyos kislány képet mutatni magáról. Talán Yuvi volt az egyetlen, aki az elejétől kezdve őszinte volt. Ő lassan épített ki egy bizalmi kapcsolatot velem, végül ez a kapcsolat tartós fallá épült. Persze azért nem mondom, hogy néha ez a fal nem inog meg.

Hogyha valakivel sok időt töltesz együtt akarva- akaratlan, még ha nagyon más is, mint te, a szíved mélyén megszereted. Miát könnyű volt az elején szeretni, aztán egyre nehezebb és nehezebb és nehezebbé vált. Főleg miután kedvenc időtöltése a NehezítsükMegRitaÉletét  c. játék lett. A baja azt hiszem neki is ugyan az volt, mint nekem. Nem azt kapta, mint amire számított és egy kisgyerek a csalódásokat sokkal nehezebben éli meg. Ő egy teljesen ugyan-olyan lányt várt, mint amilyen Mónika, az előző, au pair-e volt.  Még az elején párszor mondogatta, hogy ugyan-olyan, vagy mint Mónika. Én ennek naivan örültem, nyílván ez azt jelentette, hogy engem is ugyan-úgy szeret. De egy kis idő elteltével természetesen rájöttünk, hogy ez nem igaz. Hiszen nincs a földön két ugyan-olyan ember. És nem is lehet mindenkit ugyanolyan módon szeretni. Miának ez egy nagy csalódás volt. És ebből következett, többek között az, ahogy velem viselkedett. Jött az összehasonlítós időszak Mónikával, majd az egyszerűen csak szemétkedős időszak, majd mikor már jobban ismert az idegesítő időszak… Most pedig…azt hiszem, most egy új időszak jön. Hihetetlen, hogy fél év alatt mennyit tud mentálisan fejlődni egy gyerek. Mia kezd megtanulni elfogadni. És ami még jobb, hogy én is kezdem megtanulni elfogadni őt és az elfogadás szerintem a szeretetnek a kezdete. 

Azért én sem voltam a helyzet magaslatán nagyon sokáig. Igazából még most sem vagyok teljesen. Szurkálódásait, szemétkedéseit, túlságosan is a szívemre vettem, amit nem kellett volna. Elfelejtettem, hogy egy kisgyerekkel állok szemben és nem egy felnőttel. (Talán azért is, mert bizonyos helyzetekben a korához képest sokkal érettebben viselkedett.) Ezen szerencsére sikerült változtatnom és ennek elképesztően örülök. Sikerül egyre lazábban venni azt, amit egyáltalán nem kéne komolyan vennem. Mindenki mondd, tesz dolgokat meggondolatlanul, amit később megbán. Főleg egy gyerek, aki nem is érzi még reálisan a tettek, vagy szavak erejének súlyát. Érdekes, hogy így írok egy gyerekről, hogy: „áh, még kicsi, úgy sem érti…” Nem is olyan régen egy ilyen szövegen totálisan fel lettem volna háborodva. Ez valahol elszomorít. (Habár, most is fel tudok háborodni azon, ha valaki leszól, hogy: „áh fiatal vagy ahhoz, hogy ezt teljesen megértsd….” Aztán pár év múlva majd lehet, hogy belátom, hogy ez így van… :P )

Shelley és Bob munkája nagyon stresszes. Van, hogy Shelley hajnali kettőig dolgozik és akkor az utazásokat még nem is említettem. Mind a ketten magas beosztásban vannak a cégüknél és ez hatalmas teherrel jár. Emiatt, ha itthon valami kis rendellenességet látnak, könnyen kiborulnak. Sőt néha még úgy is, ha minden rendben van. Legtöbbet persze egymással veszekednek, vagy a gyerekekkel, (nehéz eljátszani a türelmes szülőt, miközben nem volt könnyű napod a munkahelyeden és a fiacskád vagy éppen a leányod a huszadik felszólításra sem képes megtenni azt amit kérsz tőlük…). Néha én is kapok az ordibálásból… Mondjuk elég ritkán és nem mondom, hogy mindig indokolatlanul, mondjuk mindent meg lehet valahogy indokolni. Mikor először hallottam őket, nem tudtam, hogy mi van. Nem is nagyon értettem, hogy miről van szó. Egy kicsit ijesztő volt hallani, ahogy két ember így ordibál egymással. Aztán később már értettem a témát (mindig valami kis apróság) és figyelmen kívül is tudtam hagyni. Beletanultam, hogy itt ez a szokás. Ez egy kicsit talán temperamentumosabb család a megszokottnál. Shelley még karácsony előtt ezt úgy próbálta megmagyarázni, hogy mikor valamit megbeszélnek, mind a ketten a saját mondandójukat mondják, nem hallgatva a másikra egyre hangosabban és hangosabban és végül már ordítanak. (Csehov: Három nővér…)

 Sosem szerettem, ha valaki ordibált velem vagy mellettem. Általában elkerültem az ordítozós embereket, vagy ott hagytam azt a helyet ahol sokat ordibáltak. A legtöbb esetben nem vagyok valami sikeres a konfliktusok kezelésében. Ha velem veszekednek vagy ordibálnak általában könnybe lábad a szemem tehetetlenségemben, vagy ami még rosszabb egyszerűen csak ráhagyom a másikra és nem állok ki magamért. Persze később verem a fejem a falba és pontosan tudom, hogy mit, hogyan kellett volna mondanom az adott személynek az adott helyzetben. Azzal, hogy ennyi konfliktust, feszültséget látok, érzékelek magam körül kezd az egész egyre jelentéktelenebbé válni. Kezd a hozzáállásom is megváltozni, már nem is olyan nagy dolog, ha valaki leordítja a fejemet. Valahogy ki kell adni azt a feszültséget, nem? Mint, már írtam, nagyon ritkán kb. 3-szor fordult elő az, hogy Shelley leordított majd később bocsánatot kért és normális felnőttek módjára megbeszéltük a dolgot. Bár elsőre nem is éreztem, most már biztos vagyok benne, hogy ez alatt a hat hónap alatt jó irányba fejlődtem, változtam.