A család tagjai

Lassan már két hete vagyok itt. Kezd realizálódni bennem az a tény, hogy itt vagyok, kezdem megtalálni önmagamat és ez nagyon jó. Az angolom is rengeteget fejlődött, igen, már ennyi idő alatt is. Megtudom magam értetni, a gyerekekhez is tudok most már egész normálisan beszélni. Ők is kezdik megszokni az akcentusomat és az angolnak nevezett beszédemet.
Szeptember 4-vel elkezdődött az iskola és vele az én munkám is, a mindennapi életem. Most már kiigazodok a háztartásban, vagyis tudom, hogy minek hol a helye és, hogy mit, hogyan szoktak csinálni. Van egy két igen érdekes dolog, amit otthon mi teljesen másképp csinálunk. Például itt a mosás után a vizes ruhákat nem egy kosárban viszik oda a szárítóhoz, hanem csak ledobják a koszos lépcsőre és aztán teregetnek. (Én a saját ruháimmal persze nem csinálom ezt.) Vagy például az alsó szinten a nappalin és az én szobámon kívül, mindenhova bemennek cipővel, így minden nap fel kell sepernem. Sokkal egyszerűbb lenne, ha mindenkinek lenne egy benti papucsa. De azon kívül, hogy hatalmas a rendetlenség egész rendes kis háztartásuk van és nagyon jó eszközeik, amikkel szinte már izgalmas a takarítás, mosogatás, főzés. Na jó ez azért túlzás. :)
Az iskola kezdéssel előjött egy-két probléma. Kiderült, hogy a Miával több időre van szükségünk, ahhoz, hogy jobban megismerjük egymást, hogy jobban megszokjuk egymást. Az elején minden nagyon jól ment. Mint ahogy írtam, együtt zenéltünk és játszottunk, sétáltunk Guilfordban és tényleg őszintén odavoltunk egymásért. Aztán nem tudom, hogy mi történt,de valahogy megromlott a kapcsolatunk. Türelmetlen és hisztis lett, úgy beszélt velem, mintha a szolgája lennék, ami elég rosszul esett. Persze sejtettem, hogy lesznek nehéz napjaim itt, de azt sosem gondoltam, hogy azon kell majd törnöm a fejem, hogy hogyan teremtsek jobb kapcsolatot egy kislánnyal. Ilyen fajta problémám még egy kislánnyal sem volt, no persze eddig nem is éltem együtt egyel sem. Aztán most a hét végére minden jobb lett, kezdünk hozzászokni egymáshoz és Mia is kezd hozzászokni ahhoz a tényhez, hogy nem azért vagyok itt, hogy kiszolgáljam, hanem azért, hogy vigyázzak rá. Gondolom az is belejátszott ebbe a fura viselkedésbe, hogy elkezdődött az iskola és vele a sok- sok szabály betartása is, például, hogy hétköznap nincs tévénézés, reggelire müzlit kell enni stb.. És, mint ahogy észrevettem, Mia utálja a szabályokat, nem szereti, ha kontrolálva van. Mivel sokan megmondják neki, hogy mit csináljon, neki is szüksége van arra, hogy megmondja valaki másnak, hogy az mit csináljon és ez a valaki más, most pont én lettem. Az elején nagyon nehéz volt, mert ha valami nem úgy történt, mint ahogy ő akarta hatalmas hisztit csapott.
Mostanra már minden jobb lett, kezdjük elfogadni egymás hibáit, kezdjük újra megszeretni egymást. 
Általában hétköznap 08:45-re megyünk iskolába. Körülbelül 2 percnyire lakunk az iskola kapujától, ehhez képest Mia minden nap 08:15-kor akart indulni, mert ő akart lenni az első. Ráadásul semmi értelme nincs annyira korán ott lenni, mert a kaput csak 8:45-kor nyitják ki és a tanítás pedig csak 9-kor kezdődik. Az első héten még sikerült rábeszélnem, hogy induljunk egy kicsit később, de a második hét elején már hajthatatlan volt. Gondoltam miért ne, menjünk korábban, hátha úgy meglátja, hogy semmi értelme sincs az egésznek. Igen ám, de az igazgató felhívta Shelley-t, hogy miért van olyan korán a lánya, az iskola előtt, csak nincs valami probléma otthon?  Elmeséltem az egész történetet. Persze nem volt semmi baj és most már az utóbbi napokban, 07: 40-kor hagytuk el a házat.
Amíg Mia iskolában van, addig én mindig rendbe rakom a házat, angolozok, sétálok, futok, vagy olvasok.  Van kb. 4 órám (néha egy kicsit több is) amikor azt csinálok, amit akarok. Egyébként első alkalommal a futásom elég érdekesre sikeredett. Az angol városkák úgy vannak megépítve, hogy általában van egy hosszú út, amiből rengeteg kis zsákutca nyílik. Szóval nem csinálhatom meg azt, hogy átfutok a házak közötti kis utcákon, hanem meg kell kerülnöm körülbelül az egész falut. Első alkalommal ezt nem tudtam és vagy hat zsákutcába futottam be. :)
Háromkor kell Miát elhoznom az iskolából. ilyenkor rohanás az élet, mert Mia minél hamarabb a parkban szeretne lenni. Szóval hazajövünk, miközben ő gyorsan átöltözik, én megtöltöm a kulacsát, bepakolok a táskámba egy kis uzsonnát, meg a könyvemet és már indulhatunk is.
A park a legideálisabb hely, ahol gyakorolhatom a nyelvet. Az angol anyukák nagyon közvetlenek. Csak annyit kell mondanod, hogy milyen szép napunk van ma és máris elkezdődik a beszélgetés. Az első pár alkalommal, persze meg sem szólaltam. Csöndben ültem egy padon és olvastam, vagy csak figyeltem a gyerekeket. Aztán mikor már jobban ment az angol a beszélgetés is beindult. Egyik- másik anyuka még szívesen ki is javítja a beszédemet, vagy segít az új szavakat tanulni. Úgyhogy miközben Mia játszik a többi gyerekkel én is jól érzem magam az anyukákkal. Ja és találkoztam egy magyar anyukával, aki itt lakik Bisley-ben és van egy unokatestvére, aki szintén, au pair valahol a közelben. Az egész úgy derült ki, hogy egy nap megkérdezte tőlem, hogy leülhet-e mellém én meg a jó ízes magyaros akcentusommal feleltem, hogy persze. És ő ebből rögtön kitalálta, hogy honnan jöttem.
Körülbelül 16:30-kor érünk haza és akkor állunk neki megcsinálni a házi feladatot, ami egy oldal matematikai és egy oldal szövegértési feladatból áll. A szövegértés nagyon egyszerű, de matekon nagyon elcsodálkoztam. Az is egyszerű, de nyolc éves fejjel szerintem én és a legtöbben Magyarországon még nem álltunk készen ilyen feladatok megoldására. Az ő korában mi egész számokat tanultunk összeadni és kivonni. Ő törteket ad össze és von ki. Íme egy kép a feladatlapjáról:

És mindezt 5 perc alatt megcsinálja. Nagyon okos egyébként, sokkal előrébb tart a kortársainál bizonyos dolgokban.
Tanulás után, ha van időnk és süt a nap játszunk a kertben. A legjobban azt szereti, ha megpörgetem. „Spin! Spin me! Spin!” - sikoltja mindig. Régebben sokkal jobban bírtam az egy helyben forgást, most hamarabb elfáradok és ráadásul még a gyomrom is felkavarodik. Hiába, én is öregszem. 
Szombatonként Mianak Stage Coach-a van, ami az elmesélése alapján egy drámafoglalkozásnak tudom elképzelni. Egyébként jövő héttől elkezdődnek majd a délutáni órái is: rögbi, zongora, számítástechnika.
Ma sikerült még közelebb kerülnünk egymáshoz. elmentünk együtt a helyi boltba vásárolni és utána pedig csokis kekszet sütöttünk. Nagyon jól sikerült. Kicsit izgultam, mert még sosem csináltam csokis kekszet, de egészen jó lett. Talán legközelebb egy kicsit több csokit fogunk belerakni. Persze annyi nehézségem akadt sütés közben, hogy Mia mindent, de mindent maga akart csinálni és bármennyire is próbáltam megmagyarázni neki, hogy hogyan könnyebb, nem akart rám hallgatni. Szóval sok türelemre volt szükségem. De a süti jól sikerült és ez közelebb hozott minket egymáshoz, úgyhogy megérte a fáradtságot.

Yuvi-val teljesen más a kapcsolatom. Vele sokkal kevesebb időt töltök. Csak este 5 után látom, mikor Shelleyvel hazaérnek és utána egészen vacsoráig tanul. Hétvégenként egy kicsit többet vagyunk együtt, ilyenkor társasjátékozunk, TV-t nézünk. A mai napon például kártyatrükköket mutogattunk egymásnak.
Nagyon szeret olvasni és a könyvekről beszélgetni. Egyik nap, amikor éppen a szobámban voltam bekopogott és kölcsön adta az Éhezők viadalát, hogy olvassam el minden képen, mert ez egy nagyon jó könyv. Úgyhogy most a Hunger Games című könyvet olvasom és egész jól haladok vele.
Hét közben pedig egyszer este felé együtt gyakoroltunk a hegedű órájára, de ennek nem lett jó vége, mert Bob teljesen kiakadt a hegedű nyikorgásától. Nem könnyű megtanulni azt, hogy hogyan kell egy hegedűn szépen játszani, nem a legkönnyebb hangszer és Yuvi szerintem még egész ügyes. De akkor is minden tisztelem a hegedű tanároké, mert naphosszat a csikorgásokat hallgatni türelemmel, nem lehet nagyon egyszerű. De igazából szerintem minden jó zenetanár hatalmas türelemmel rendelkezik.

Shelley miután hazaér, rögtön elkezd főzni. ilyenkor ott állok mellette és bőszen jegyzetelek a naplómba, (amit itt az én „smart book”-omnak hívom, mert minden fontos dolgot, ami a háztartással kapcsolatos és nem szabad elfelejtenem ide írok fel) mert lesznek olyan napok, amikor majd nekem kell főznöm a gyerekeknek vacsorát. De annyira nem csinálnak bonyolult kajákat. Az interjún Shelley azt mondta, hogy ők nem szoktak kész kajákat venni. Ez azt jelenti, hogy a héten egyszer tényleg főzünk valamit, de a többi alkalommal csak félig kész kajákat vesznek, amivel kb. annyit kell csinálni, hogy berakd a sütőbe 10 percre. De eddig megtanultam Keema-t csinálni, ami egy indiai étel és nagyon finom. :)
Shelleyvel és Bobbal 9 után szoktam beszélgetni, miután a gyerekek lefeküdtek aludni. Shelley sokat mesél a munkájáról és minden dolgot, ami a gyerekekkel kapcsolatos vele beszélem meg. Ahhoz képest, hogy mennyit dolgozik, szerintem nagyon jó szülő. És nem csak a családjáról gondoskodik, hanem rólam is. Mindent tudni szeretne, hogy mi történt velem, hogy mit szeretnék csinálni másnap, hogy hogy érzem magam, stb..és ez nagyon jól esik. Úgy kezel mint egy családtagot. Képzeljétek még azt is megbeszélte a férjével, hogy fizetik a nyelviskolám felét! :)  Ja és ha valaki nem tudná, a karácsonyi haza- és visszautamat is ő finanszírózza! (Már meg is van a repülőjegyem!!! December 24-én érkezek Magyarországra és  Január 7-én jövök vissza Angliába.)
Bobnak elég stresszes a munkája, úgyhogy mikor hazaér, nem szól senkihez, csak beül a nappaliba TV-t nézni és csak akkor jön ki, amikor a gyerekek már felmentek lefeküdni. miután megvacsorázott és egy kicsit magához tért, egész jól el lehet beszélgetni vele, szinte mindenről. Nagyon sokat tud beszélni. Informatikus és akárcsak Shelley, ő is oda van a munkájáért. Órákat áradozott nekem a Iphone6 Plus-ról, ami most fog megjelenni és ő már rögtön meg is fogja rendelni. Legalább lesz kihez fordulnom segítségért, ha venni szeretnék egy Iphone-t. Mert most, hogy kezdem megtanulni kezelni azt, amit kölcsön kaptam tőlük egész kis hasznos kütyünek tűnik.
Bob azt is elmesélte, hogy milyen volt a helyzetük itt Angliában, amikor ide költöztek. Az iskolában mindig csúfolták a bőrszíne miatt, és amikor kicsöngettek futnia kellett hazafelé különben a többi gyerek megverte volna.  Meg azt is mesélte, hogy amikor felvették az egyetemre nagyon sok angol kinézte őt, azt gondolván, hogy el fogja venni előlük a munkahelyeket. Akkor megfogadta, hogy sosem fog egy angolnak sem dolgozni és így is történt, mert most is egy Szaud-Arábia-i cégnél van. Ezt valahol meg is értem.

Szóval így a harmadik hét elejére egész jól sikerült beilleszkednem a családba és megszoknom az újdonságokat, megbirkóznom a nehézségekkel. Persze azért még van előttem egy-két dolog, mert Shelley ma elutazott San Francisco-ba és csak szerdán jön haza. Addig az idő nagy részében nekem kell foglakoznom a gyerekekkel.
Kedden pedig el kell mennem Guilfordba és beiratkozni a nyelviskolába. Annyira nem lesz nehéz, mert Shelley megmutatta már a buszmegállókat, meg a nyelviskola recepcióját, úgyhogy gondolom minden rendben lesz.

Néhány képet feltöltöttem a gallériába, akit érdekel megnézheti! :D 

A gyerekekről nem tölthetek fel képeket se facebookra, se ide, de aki szeretné, az írjon egy e-mailt és küldök neki képeket a gyerekekről is.